Százával vannak ügynökségek az interneten. Jöhet a következő.

Egy pénteki nap az összes adatom megint elküldésre került egy másik helyre. Ezúttal remélem szerencsém lesz. Három nappal később, hétfőn, egy elektronikus levél várt felbontásra tőlük. Még aznap felhívtam a megadott számot, és egy kedves férfi hang jelentkezett a vonal túlsó végén. Ha még mindig érdekel a lehetőség és az állás, akkor ő bizony tud segíteni! Még az sem baj, ha nincs tapasztalatom. Adataimat továbbküldte kollégájának, aki egy héttel később (szintén egy hétfői napon) telefonon jelentkezett: az interjú itt sem maradhat el. A pontos cím, időpont és lista a bemutatásra kívánt dokumentumokról megint e-mailen érkezik majd. Várok, várok, és várok. Az utolsó pillanatban már tervet is szövök a következő hétfői szabadnapomra, mert az a levél csak nem akar jönni… És egy fél óra múlva már módosítani is kell mindent. Juhéééj! Hétfő déli 12 óra! És ami a legjobb az egészben: az iroda Southamptonban van!

Folyt.köv.

Egy magazinban (communitycare) láttam ezt a képet, és nagyon elgondolkodtatott:

“Super Worker” jellemzői:

• Szemek: meglátni a bajt.
• Nagy fülek: meghallgatni engem.
• Szavak: megőrizni a nyugalmamat.
• Nagy szív.
• Legyen ideje rám.
• Nagy segítő kezek.
• Lábak: mellettem sétálni egy ideig.

Igaz történet, Los Angelesben játszódik 1928-ban. A főszerelpő édesanyát Christine Collins személyében Angelina Jolie alakítja. Egy nap munkába indul, elbúcsúzik 9 éves kisfiától, akit egyedül nevelt, majd amikor a nap végén hazaér, fiát sehol sem találja… A történet arról szól, hogy egy anya mi mindent képes megtenni azért, hogy felkutassa, visszakapja az eltűnt gyermekét. Szembeszállni rendőrséggel, orvosokkal, hatóságokkal. Kitartani, kitartani, és kitartani.

Ez a film adta az ötletet, hogy kicsit utána olvassak annak, hogy mi történik Nagy-Britanniában, ha a hozzátartozók bejelentik egy gyerek eltűnését.

Érdekességképpen megjegyzem, hogy május 25. az Eltűnt Gyermekek Világnapja (International Missing Children’s Day). A legfőbb célja ennek a napnak az, hogy ráirányítsa az emberek figyelmét az eltűnt gyermekekre, persze nem csak Nagy-Britanniában, hanem az egész világon. A program logója és jelképe nagyon találóan a NEFELEJTS virág.

Az általános segélykérő vonal Angliában a 999. Ezen a számon lehet az eltűnéseket is bejelenteni, majd a továbbiakban a rendőrség veszi át az ügyet. Létezik egy különleges weboldal (The Missing Kids Website), amelyre feltöltik az eltűnt gyermekek fotóit. Ehhez szükséges az eltűnt személyről kiállított nyomtatvány másolata, egy beleegyező nyiltkozat a hozzátartozók részéről, valamint egy közeli fotó a gyermekről. Szerencsére a rendőrség kapcsolatban van különféle alapítványokkal és a weboldalnak támogatói is vannak (Children’s Society, National Missing Persons Helpline, NSPCC, Miss Dorothy web safety advocates, Salvation Army,  Suzy Lamplugh Trust, stb).

Igen tudjuk, a legtöbb kamasz az eltűnést követő pár napon belül előkerül. De vannak olyan esetek, 2-3 éves gyerkőcök, akik több éve, esetleg évtizede is hiányoznak, és a mai napig sem látta őket senki, nem hallott felőlük senki. Semmi életjel… De a hozzátartozókban mégsem szakad meg a hit. És a remény, hogy valaha mégis megölelhetik még szeretteiket. Az évek telnek, talán szerető szülők nélkül nevelkednek fel ezek a gyerekek és sorsuk is különböző, de egy valami mégis közös bennük: valakinek még mindig hiányoznak.

Egy 21 éves amerikai szociális munkás hallgató lelkesedését dalban fejezi ki (iskolai project).

Március 17-én Phil Hope miniszter (Minister for Care Services) kezdeményezett egy ún. Keretrendszert (Framework), mely szerint 4 millió fonttal támogatni kívánja az újonnan végzett szociális munkásokat a felnőttellátásban. 

Erre válaszolva, május 6-án az Állam közzétett egy akciótervet, amely világosan rámutat és utat szab a gyermekvédelem jövőjének. További 58 millió font támogatás a szociális munka reformjaira. Pl.:

• támogatni az egyetemeket
• kalauzolni az újonnan végzett sikeres szociális munkásokat
• egy új toborzó kapmány segítségével újra erőt adni azoknak a szakemberek, akik már elhagyták a pályát
• alapítani egy új Masters fokozatot a szociális munkában
• létrehozni egy új programot, mely segítségével képezhetők a foglalkozásukat kiválóan és lelkiismerettel végző tapasztalt szociális munkások a gyermekellátás területén.

Igen, szerencse a szerencsétlenségben, hogy az újonnan végzett szociális munkások is támogatást kapnak az államtól. Sajnos, ez a  legtöbb gyakorlott és tapasztalt szociális munkás szemében úgy nyilvánul meg, hogy “majd a zöldfülüek tartják szemmel az öregeket”.

Pedig mindenki volt egyszer kezdő…

Szerintem csak arról van szó, hogy az állam és a GSCC is felismerte azt a tényt, miszerint (az elmúlt eseményekre visszatekintve), jelenleg a szociális munkás szakma nem tartozik a népszerű hivatások közé Angliában. Pedig szükég van rá.

Ez a pálya olyan, hogy a frissen diplomázott egyén a meglévő tudásával és az egyetemi évek alatt szerzett gyakorlatával sajnos még nem válik “szakemberré”. Sokszor hosszú hónapok, évek eredménye, mire magabiztosan látja el feladatait. “Mindenki a saját kárán tanul” – tartja a közmondás. Én azt mondom (bár nem tőlem származik): “Az okos ember a más kárából tanul, hogy ő ne kövesse el ugyanazokat a hibákat.” Két szemünk, két fülünk, két kezünk, és egy szánk van… Kétszer annyit kell látni, hallani, mint beszélni. Megfigyelni és a sorok közt olvasni. Metakommunikálni, és kérdezni. És nem utolsó sorban: segítő kezet nyújtani. Ha kell, mind a kettőt is!

A BBC One Panorama c. műsorában sok érdekes, olykor megbotránkoztató kisfilmet lehet látni. Íme egy a sok közül, Baby P-ről, a mulasztásról, bocsánatkérésekről és az igazságról… (The Whole Truth?)

Mark Easton kérdése: “Should we trust social workers less or more?” avagy Jobban kellene bíznunk a szociális munkásokban vagy kevésbé? Blogján a következőképpen vélekedik a történtekről. Csak egy mondatot emelnék ki: “Who would be a social worker in this country? Not enough people, that is for sure.”  KI LENNE SZOCIÁLIS MUNKÁS EBBEN AZ ORSZÁGBAN? NEM SOKAN, EZT BIZTOSRA VESZEM!

A kivételek mindig erősítik a szabályokat, és íme egy élő példa, egy önként jelentkező…

A minap erről beszélgettem egy ismerőssel, és folytattam volna azzal, hogy “de nem adom fel, és csakazértis…”, amikor azt mondta:

- Én örülök annak, hogy nem sikerül…

Első hallásra ledöbbentem, de aztán rövid hatásszünet után folytatta mondatát:

- … olyan világban és országban élünk, ahol a szociális munkásoknak jelenleg elég bizonytalan a helyzetük és az utóbbi időben nagy szerepet kaptak a nyilvánosság előtt. Méghozzá negatívat.

Pontosan tudtam mire gondol.

2007 augusztusában történt a dolog, és mindenkit megdöbbentett, sőt megrázott a hír. Nem csak itt a szigeten, hanem az egész világban. Baby P esete…

Egy 17 hónapos kisfiú belehalt nevelőapja és ÉDESanyja által okozott sérüléseibe. Bántalmazták, kínozták, körmeit harapófogóval letépték, ujjacskáit levágták. A kisfiú éhezett, szenvedett egy rotweiler kutya harapásaitól, dereka kettétörött, és ütések, zúzódások megannyi nyomát viselte pici testén. Szociális munkások és más egészségügyi dolgozók heti rendszerességgel látogatták a családot. És itt van az eset kivetnivalója… Hónapokon keresztül egy ártatlan kisfiú szavak nélkül segítségért kiáltott, de senki nem hallotta őt. Se szomszédok, se orvosok, se szociális munkások. Ő csak tűrt… míg végül megszabadult fájdalmaitól. Az anyja csokoládéval próbálta elfedni  Baby P sérüléseit a szakemberek elől (!!!). És sikeres volt.

Joggal kérdezheted: Ilyen Anglia szociális ellátórendszere???

A recept a következő:

Végy alapul egy Angliában élő magyar lányt, aki szereti a szakmáját. Aztán tedd egy nagy tálba a hozzávalókkal együtt, és csak hagyd, hadd rotyogjon… Majd egyszer csak kiforrja magát…

Ezek pedig a következők:

• blogírásra való hajlam
• egy támogató jóakaró
• ihlet egy másik bloggerinától
• sok-sok nehézség munkakereséssel kapcsolatban
• attól való félelem, hogy a megszerzett tudás egyszer csak emlékké válik
• irreleváns tudás relevánssá tétele
• a szociális helyzet a “szociális munka hazájában”
• és a vágy, hogy “jó lehess” a saját szakmádban.

Nem másnak írom, leginkább magamnak. Hogy megszerezzem azokat az információkat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy tájékozott legyek a szakmában. És azért, hogy ezt egy helyen ( a saját ízlésem szerint) összegyűjtsem.

Blogomban használni fogok angol szavakat, kifejezéseket is. Nem azért, hogy villogtassam angol tudásom, nem. De ha azt mondom empowerment, a szakmabeliek tudják a “képessé-tevésről”  beszélek. Lesznek hivatkozások angol oldalakra, mert az itteni helyzetet kívánom feltérképezni.

Magamról: (Magyarországon) végzett nővér és végzett szociális munkás vagyok. A kettőt (nem tudom, hogy miért, de) összekeverik. Utóbb említett szakmával túl az angol regisztrációs procedúrán. Előbbi még folyamatban. Ezért aztán sokan értetlenül állnak a tények előtt, hogy miért akarok még egy regisztrációt??? Hja kérem, nekem egy is elég lenne! Az otthoni helyzet más: amikor elkezdtem a fősulit, az apám azt kérdezte: “munkás???” Kicsit tényleg pejoratív, de mit tehetünk? Felvilágosítunk.

“A szociális munkások olyan szakemberek, akik megoldják a szociális problémákat.” (Lüssi) Egy másik megfogalmazás szerint: “hivatásos kellemetlenkedők a társadalom lelkiismeretén”. (Ferge Zsuzsa)

Védjük az emberi jogokat, és az igazságosságra törekszünk… (folyt köv.)